2015. április 5., vasárnap

1. fejezet

-       Jó reggelt! - hallottam Lauren hangját a fejem felől, mire automatikusan kinyitottam a szemeimet.
-       Neked is. - válaszoltam álmosan és visszaroskadtam a párnám nyugtató melegébe.
-       Alana fel kell kelned! Egy óra múlva jön a szállító és még nem pakoltál el mindent!- utasított „drága” nénikém. Ő apa húga és a gyámom, mivel a szüleim egy éve autóbalesetben meghaltak. Tizennégy éves voltam akkor. Tapasztalatok és tanácsok nélkül. Most tulajdonképpen azt teszek amit akarok. Ha hajnali kettőkor fogom magam és elmegyek itthonról, Lauren még csak meg sem kérdezi az úti célomat. Tudom, hogy sok korombeli erre vágyik, de engem nem így neveltek. Persze, ha el szerettem volna menni akkor elengedtek, de voltak szabályok és egy korlát amit be kellett tartanom. Most nincs. És minden olyan üres..
-       Még egyszer elmondom, hogy nem akarok elköltözni Lauren! Ha már családom nincs akkor a barátaimat hadd tartsam meg. - mondtam gúnyosan. Említettem már hogy Lauren 22 éves? Hát igen. Hét év választ el minket és ő próbál meg anyáskodni felettem? Előbb mutasson példát, aztán elgondolkozom az ügyön. Egyelőre minden hétvégén más úriemberrel tér haza a „kikapcsolódásából”. Kellemes vele élni. Haha. Milyen ironikus tudok lenni.
-        Nem érdekel, hogy te mit akarsz! Megismertem egy tök kedves pasit Oxforban és oda fogunk költözni, hogy megismerhessem! – mondta elégedett vigyorral a képén.
-       Menj nyugodtan! Én elleszek itthon! Mint mindig! – mosolyogtam rá. Na jó. Inkább vicsorogtam.
-       Ali ne izélj már! – folytatta a szokottnál magasabb, idegtépőbb hangon. – Már ki is néztem a házat, meg minden! A sulidba is beírattalak már! Olyan szuper lesz ketten! A Foster csajok Oxfordban! – ujjongott.
-       Meddig szeretnéd még költeni azt a pénzt amit anyáék rám hagytak? Mire tizennyolc éves leszek hűlt helye sem lesz. Az az oktatásomra volt Lauren, nem pedig ruhákra és cipőkre neked! Főleg nem egy értelmetlen költözésre! Miért nem maradsz nyugton egyszer az életben? – törtem ki. – Amúgy meg.. nem is Oxfordban élnénk. A lakás amit választottál Kidlingtonban van. Az egy kisváros Oxford mellett.
-       Az lényegtelen. Legközelebb pedig ne merj velem így beszélni! Én vagyok a gyámod! Az én dolgom, hogy mire költöm azt a pénzt! – motyogott.

    Igazából a kisvárosi élet gondolata tetszett, hiszen most Liverpoolban élünk, ami nem mondható kicsinek. Szerettem volna kikapcsolódni és megnyugodni egy eldugott városkában, ahol maximum 5-6 ezer ember él. Ahol mindenki ismeri egymást, ahol tényleg boldogság az élet. Tisztább levegőt szívni. Ám tudtam, hogy ez sehol nem lehetséges addig, amíg Lauren velem van. Tudom butaság és örülnöm kéne, hogy nem egy idegen családhoz, vagy nevelő intézetbe kerültem, de valahogy nem tudok mellette boldog lenni akárhogy is próbálkozom. Még ebbe a hülye költözésbe is belementem. Egy új fiú miatt? Ez most komoly? Fogadok, hogy ez is legfeljebb két hétig fog tartani. Csak úgy, mint az összes többi. De engem még ez sem tartott vissza attól, hogy engedelmeskedjek neki.. egy új élet reményében.

    Nekiálltam az utolsó holmimat is összepakolni. Ez egy polcnyi trikót és nadrágot, fürdőszobai cuccokat és elektronikai dolgokat jelentett. Mikor ezzel is végeztem, lementem a konyhába és ittam egy pohár narancslevet reggeliként. Tudom nem a legegészségesebb kihagyni ezt az étkezést, de most nem volt étvágyam. Délután kettő körül ért ide a szállító – ez nem csak egy óra volt – így el is kezdtük a dobozok bepakolását. A legnagyobb részét én csináltam meg szokás szerint, mivel nénikémnek sikerült rámásznia a szállító srácra. Remek. Mikor végeztem egy hangos köhintéssel felhívtam magamra a figyelmüket.

-       Indulhatnánk végre? Nyomaszt ez a látvány. – fintorodtam el, az undorítóan nyálas képüket meglátva.
-       Ja, igen persze! Menjünk Scott! – visított fel Lauren.

    Ekkor vettem észre, hogy a legjobb barátnőm közeledik felém elképedt arccal.

-       Alana! Várj! – kiáltott Blake.
-       Blake! – futottam a karjaiba és jó szorosan megöleltem.
-       Most mi történik? Hová mész? És miért vele? – akadt ki.
-       Kidlingtonba..
-       De.. én.. azt hittem, hogy csak egy múló hóbort az egész nála. – biggyesztette le alsó ajkát, mire elszomorodtam.
-       Én is így voltam vele Blake. Egészen ma reggelig, amikor kirángatott az ágyból. Aztán végre elárulta a döntő okot is.
-       És mi volt az?
-       Egy fiú aki olyan cukiiiiii.. – imitáltam a nyávogó nagynénémet. Blake felröhögött, de rögtön el is szontyolodott, mikor megint rájott, hogy tényleg megyünk.
-       Mi lesz velem Alana Foster nélkül? Azt hittem, hogy együtt kezdjük a gimit itt!
-       Minden álmom ez volt Blake.. de tudod, hogy milyen Lauren. – intettem felé.
-       Alana gyere már! Ma randim van a sráccal! – sipákolt Lauren.
-       Mennem kell. Hallod, el fog késni! Utána egy hónapig hallgathatom, hogy miattam ment tönkre a kapcsolata. – forgattam a szemeimet.
-       Ígérd meg, hogy felhívsz és, hogy minden nap beszélünk!
-       Tudod, hogy így lesz Blake! Kisujjeskü? – nyújtottam felé a kisujjamat. Ez a mi szokásunk.
-       Kisujjeskü! – mosolyodott el. – Szeretlek Al! Várlak haza! Minden nap! – mondta majd erősen magához vont.
-       Szeretlek Blake! Nem sokára látjuk egymást! Ígérem! – léptem el tőle és drámai búcsút vettünk egymástól.

    Az ablakból még sietve dobtam egy puszit és integettem neki, amit viszonzott, majd teljesen kikerült a látókörömből és kezdetét vette az utazás. Szokásomhoz hűen headset-tel a fülemben, nyugtató zenét hallgatva bámultam ki az ablakon. Néztem az elsuhanó fákat és felhőket. Ha nagyobb leszek, biztos, hogy rengeteget fogok utazni. Mindig örömömet lelem benne. Csak nézni ki a fejedből és megnyugodni. Ám jelen pillanatban kicsit frusztráltnak érzem magam. Liverpoolban rengetegen ismertek minket Fostereket. Jómódú család voltunk, de nem kifejezetten gazdag. A suliban is elég népszerűnek számítottam az én kis baráti társaságommal, de mikor a szüleim meghaltak tőlük is elzárkóztam kissé, amit már bánok. Nem lett volna szabad ezt tennem, hiszen ők mindig ott voltak nekem. Gondolkodásomból az autó fékezése zökkentett ki.

-       Alana! Figyelnél rám? Már vagy öt perce hozzád beszélek! – kiabált Lauren.
-       Tessék?
-       Megjöttünk! – vigyorodott el.
-       Hú! Magamtól rá sem jöttem volna, de őszintén! – emeltem kezem a számhoz szarkasztikusan.
-       Olyan lehangoló vagy, hogy az hihetetlen. Na gyere nézz körbe és válassz szobát! – rángatott ki a kocsiból.

    Komótosan nyitottam ki a jármű ajtaját és óvatosan kiléptem a járdára. Pár ember volt az utcán, akik boldogan kutyát sétáltattak, vagy éppen kocogtak. Őszintén bevallom, hogy nem pont erre számítottam. Ez a hely elkápráztatott, de tényleg. Nem is beszélve a házról, merthogy nénikém nem csak egy egyszerű panellakást vett, hanem egy egész kertes házat, de kivételesen most nem fogott mellé. A környék igényes, csendes és tiszta. Minden olyan meghitt ebben a környezetben. Persze még nem tudom megállapítani az egész városka jellegét, de az utcánk tetszik. A ház felé vettem az irányt és félve benyitottam. Egy hatalmas, üres nappali tárult elém, előtte egy kis előszobával. Tetszett! Balról nyílt a konyha, jobb oldalon egyenesen pedig egy folyosó. Itt volt két hálószoba és két fürdő. Az egyik szobához még egy terasz is tartozott és mélyen magamban eldöntöttem, hogy ez lesz az én kis kuckóm. Így a kézitáskámat már le is helyeztem az ágyra boldogan, hogy jelezzem szándékomat. Hirtelen Lauren nyitott be a szobába és mosolyogva nyugtázta, hogy érdeklődöm az új hely iránt.

-       Ezt a szobát szeretnéd? – kérdezte meglepően gondoskodó hangnemben.
-       Azt hiszem, igen. – ült apró mosoly arcomra.
-       Jól van. Én is így gondoltam. A szállító srác már bepakolta a cuccainkat. Jobban mondva begórta a nappaliba. Remélem nem tört el semmi! – húzta el a száját, mire felnevettem. – Hé! Ne nevess ki! – tért vissza a nyávogós Lauren, majd kiviharzott a szobából.

    Lassan mentem vissza a nappaliba és megkerestem a saját dobozaimat. Egy kis időbe telt mire az összest sikerült bevinnem a szobámba, de csak meglett ez is. Megfontoltan kezdtem el kipakolni és minden emléktárgyamat pár percig nézegettem, mire eldöntöttem volna helyét. A kezembe akadt egy kép anyuékról. Két évvel ezelőtt készült egy nyaraláson. Görögországban voltunk, amit a képen látható kék-fehér házak igazolnak is. Aprót kacagtam, mert eszembe jutott minden arról a nyaralásról. A sok bénázás a szállással, mert a recepciós nem volt remek angolos, a romlott tengeri étel vacsorára és a milliónyi boldog pillanat is. Mire feleszméltem sós könnyeimtől volt nedves az arcom. Mindig ez történik, ha nosztalgiázok. Nem a kegyetlenül fájdalmas sírás volt ez, hanem egy megnyugvó, komor és szívből jövő, halk zokogás. Körülbelül három hónap alatt értem el ezt a fajta sírást a szüleim halála után. Muszáj volt beletörődnöm, hisz visszahozni már nem tudom őket. Gyorsan szárazra töröltem arcomat és folytattam a rendezkedést. Mire este lett boldogan nyugtáztam, hogy mindennel elkészültem és egész otthonos búvóhelyet varázsoltam magamnak.

    Kimentem a nappaliba, hogy megnézzem Lauren helyzetét. A nappali immár újdonsült pompájában díszelgett és öröm volt ide belépni. Ha már csak egy dologhoz, de ehhez nagyon ért a nénikém. Bármit újjáéleszt egy kis tervezéssel.

-       Lauren ez elképesztő lett! – mondtam.
-       Köszönöm Ali! Sok munkám van benne. Ezzel és a szobámmal készültem el. A konyhát majd holnap. Ugye segítesz majd?
-       Persze, de jelenleg éhen halok! – fogtam meg korgó gyomromat, amit már mardosott az éhség.
-       Hát én már rendeltem magamnak salátát, amit már meg is ettem. De rólad elfeledkeztem! – biggyesztette le ajkát. Milyen kedves. Hiszen csak a gyámom, de enni nem ad, mert elfelejt. Hupsz.
-       Gondolhattam volna. – motyogtam, majd felvettem a kabátom. – Körülnézek a városban és elmegyek kajálni. Szia! - mondtam, de válasz már nem érkezett rá.

    Mivel tombolt a nyár, így még most, estefelé is elég langyos volt az idő. Szerettem ilyenkor sétálni, bár csak pár perc múlva döbbentem rá, hogy ez nem Liverpool, itt nem valami nagy az esti élet. Régebben Liverpoolban ha este kimentem sétálni, több emberrel találkoztam, mint napközben. Ám engem nem zavart, hogy itt csend van és nyugalom, sőt sokkal inkább magaménak éreztem. Tudtam, hogy hamarabb hozzám fog nőni. Ahogy sétálgattam elhaladtam egy iskola mellett – gondolom ide fogok járni -, de van itt egy sport centrum is és rengeteg park. Boldogan vigyorodtam el, mikor megláttam egy gyorséttermet az út túloldalán, nem messze tőlem. Gyorsan átsiettem az utcán és benyitottam az épületbe. Meglepően sok ember volt benn, körülbelül 25-30 fő. Mind tinédzserek voltak. Legtöbbjük idősebbnek tűnt nálam, de akadtak szemre velem egykorúak is. A pulthoz siettem, ami szerencsémre épp üres volt és gyorsan rendeltem. Frusztrált a felfedezés, miszerint magamon éreztem egy szempárt. Körbetekintettem és páran érdeklődve néztek is, ám volt ott egy fiú. Sötét haj, kék szem. Hogy honnan tudom? Rendkívül világos volt a tekintete. Ő nem átlagosan nézett engem. A többi szempár el-elkalandozott rólam, de az övé nem. Nem nézett sehová, csakis rám. Ez kicsit zavart, de tűrtem. Gondolom észrevette, hogy új vagyok és csak jól végigmér, mint egy normális kamasz srác. De az ő tekintete nem perverz volt. Nem sugallt semmiféle piszkos gondolatot, mint általában a fiúknál. Tisztán és mélyre hatolva bámult rám. Ám ekkor megmentett a pincér lány, hiszen kihozta a rendelésem. Szememmel kerestem egy üres asztalt vagy boxot, amit sikeresen meg is találtam és gyorsan helyet foglaltam. Csendesen kezdtem el enni a sült krumplimat és közben a társaságot pásztáztam. Megfigyeltem egy-egy társaságot és magamban felállítottam egy hierarchikus rendszert. Minden csoportot elhelyeztem az általam gondolt helyre és elégedettem elmosolyodtam. Persze ez nem azt jelenti, hogy előítéletes vagyok, csak szeretem felmérni a helyzetet. Egy hetem volt megismerkedni és megbarátkozni ezzel a hellyel, mert pontosan ennyi idő múlva kezdődött az iskola. Visszavittem az üres tálcámat a pulthoz, amit a pincér lány meglepődött mosollyal figyelt.

-       Mi az? Valami rosszat csináltam talán? – kérdeztem tőle félve.
-       N-nem, dehogy is. – dadogott kicsit. – Csak meglepett. Ezek a srácok soha nem hozzák vissza. Mindig ott hagyják az asztalukon és csak kisétálnak.
-       Hát, én nem ők vagyok. – mosolyodtam el és távozni készültem. – Köszönöm az ételt! További szép estét, szia!
-       Egészségedre, neked is, szia! – mosolygott a lány, majd kiléptem az épületből.


    A szúró tekintet azonban még mindig engem vizslatott és elhagyta velem a gyorséttermet. Ránéztem a telefonom órájára, ami 22:17-et mutatott. Mivel jól éreztem magam ebben a hűsítő, langyos időben gondoltam leülök még egy parkba és pihenek egy kicsit. Na meg le szerettem volna rázni ezt a kegyetlen tekintetű fiút is, mert bevallom kezdtem megijedni. Igaz nincs mitől, hisz arcán mindig apró, őszinte mosoly ült, de mégsem lenne jó már az első napomon veszélybe sodornom magam. Elvetettem a park ötletét és inkább haza indultam, mikor az utcatáblák kicsit megzavartak, de végül megtaláltam a helyes irányt. Aggasztó volt úgy hazamenni, hogy még mindig engem bámult az a szempár, ha távolról is, de tudtam, hogy így van. Mikor az utcánkba értem, kicsit sietősebbre vettem a tempót, hogy hamarabb hazaérjek. Szinte áttörtem a kapun és beloholtam a házba. Bezártam magam mögött az ajtót és nekidőltem, de az a fránya tekintet még mindig égette a testem.


    Köszönöm a figyelmeteket! Remélem tetszett a bemutatkozó rész és meghoztam a kedveteket a Taken olvasásához! Hagyj nyomot magad után ha szeretted. :) -H

2 megjegyzés:

  1. Hello!
    A The Dorothy Award keretében a mai nappal elkezdtem a blogod. (Jaj, de hivatalos ma valaki). Igazából bevezetésnek teljesen jó rész. Nekem szimpatikus Ali karaktere. Kicsit szerintem lehetne kevesebb párbeszéd és több leírás. Bár ami van az nagyon tetszik. Kíváncsi vagyok ki lesz az a titokzatos fiú. Ugyan én nem igazán tudtam beleképzelni magam a főszereplő helyébe, de összességében jól indul a sztori.
    Üdv.: Jetta P.

    u.i.: minden rész alá kommentelni fogok :)

    VálaszTörlés