2. fejezet

  

- Ali! Mi ez a kétségbeesett fej? – röhögött ki nénikém, mikor végigmérte ijedt arcom.
- Rendkívül vicces Lauren. Hagyj most békén, köszönöm. – morogtam és bevonultam a szobámba.

Nagy lendülettel huppantam le ágyamra és magam elé húztam laptopomat. Bekapcsoltam és rögtön írtam is Blake-nek. Küldtem neki pár fotót a helyről és elmeséltem az előbbi élményemet. Jó érzéssel töltött el, hogy a legjobb barátnőmre mindig számíthatok.
Ő nem kinevetett a fiú miatt, hanem kivesézte velem a történteket. Különféle elméleteket alkottunk az ügyről, bár a legtöbb inkább vicces volt, mint élethű. Éjfélkor aztán elköszöntünk egymástól és gyorsan elmentem zuhanyozni. Miközben elmélkedtem a történteken, ott motoszkált bennem egy rossz előérzet, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Betudtam egy kis stressznek amit a költözés okozott. De az is lehet, hogy csak izgulok. Mi lesz, ha nem kedvelnek majd a suliban? Nem szeretnék kirekesztett lenni. Átfutott az is az agyamon, hogy több új diák is lehet majd, hiszen év eleje lesz, de ugyan.. ez egy kisváros. Ide nem jönnek, hanem inkább mennek nagyobb városokba. Megállapítottam, hogy túl sokat aggódom emiatt. Biztosan kedvesek lesznek velem. Ha nem akkor meg… semmi. Nem fogok belehalni, hisz itt van nekem Blake. Kiszálltam a zuhanyzóból és magamra tekertem egy törölközőt amíg felhúztam egy vékony alsóneműt és trikót. Felfrissülve ültem le ágyam szélére és körbepillantottam a szobán. Szóval itt fogok élni ki tudja meddig. Ideje lenne elfogadnom, hisz nem tudok tenni ellene semmit. Ráadásul meg is kedveltem ezt a kis helyet. Ránéztem az éjjeli szekrényen álló órára ami 00:36-ot mutatott, így bebújtam a meleg takaróm alá és mély álomba merültem.

     - Georgey! – hallottam visítozó nénikémet. Erre kelni a legjobb.

Kikecmeregtem az ágyamból és a tükörhöz léptem. Kinézetem nem is volt olyan borzalmas, mint hittem. Gyorsan felöltöztem és a nappali felé indultam. Lauren és az idegen férfi épp akkor készültek elhagyni a házat.

     - Lauren! – szóltam oda neki.

     - Á, Ali! Épp indulni szeretnénk! Ő itt George. Ő az a férfi akiről meséltem! – mondta. Á, hogy miatta költöztünk ide. Remek.

     - Rendben. Menjetek csak. Örültem George! – intettem nekik és a konyhába mentem ami még mindig üresen állt, pár dobozzal a közepén.

Nekifogtam berendezni a konyhát, mivel jobb elfoglaltságom nem volt. Délután kettő lett mire befejeztem amit a hasam jelzett is egy hangos korgással. Teljesen megfeledkeztem a reggeliről. A hűtőnk még üresen állt, csak pár gyümölcs hevert a pulton. Felvettem egy almát és gyorsan elmajszoltam. Magamhoz vettem a táskám és elindultam bevásárolni. Tegnap láttam egy bevásárló központot nem messze a gyorsétteremtől, így gondoltam elmegyek oda. Már egy órája járkáltam körbe-körbe teli szekeret tologatva. Szemügyre vettem az embereket ez idő alatt. Boldog, teljes családok járkáltak fel-alá. Egy szőke kislány épp a kezénél fogva húzta anyukáját az édesség sorra, ami láttán elmosolyodtam. Néhány ember észrevett engem és kíváncsi tekintettel mért végig, de semmi különös nem történt. Erőlködve toltam oda szekeremet a pénztárhoz, viszont mivel épp üres volt, így már el is kezdhettem felpakolni a szalagra. Miután kifizettem az árukat kicsit nehézkesen indultam haza, hisz nem rövid távot kell megtennem hazáig 8 (!) darab óriás táskával megpakolva. Fél órámba telt, mire hazavánszorogtam, de büszke vagyok magamra, hogy sikerült! A házba beérve minden kaját, fűszert és egyéb dolgot a helyére pakoltam aztán nekifogtam ebédet készíteni. Egy gyors makarónit főztem, hogy Lauren tudjon enni, mikor hazajön. Vele ellentétben én kedves vagyok. Na jó ez kicsit egoistának tűnt, de tényleg így van. Azt sem tudom, hogy egyáltalán képes-e olyanra, hogy főzés vagy sütés. A nap további részében csak ültem és olvastam, vagy Blake-kel beszélgettem, vagy TV-t néztem, de nénikém még hajnali egy órakor sem ért haza, így bezárva és beriasztózva a házat, lefeküdtem aludni.

Másnap reggel tizenegykor ébredtem. Mamuszomat felvéve indultam el a felderítő utamra, ám Lauren még mindig nem volt itthon, de jele sem volt annak, hogy itt lett volna. Ekkor támadt az az ötletem, hogy küldök neki egy üzenetet. Berohantam a telefonomért és kikerestem a számát. ’ Merre vagy?’ írtam neki. Megreggeliztem és tovább olvastam a tegnap elkezdett könyvet. Veronica Roth igazán levett a lábamról a Beavatott trilógiájával. Szinte azonnal beleszerettem a könyvbe és gyorsan megrendeltem a másik két kötetet is. Egy óra múlva pittyogott a telefonom, üzenetet jelezve.

Lauren:

’ Georgey-nál töltöttem az estét. Nem tudom mikor megyek haza. Majd találkozunk. Lehet, hogy még ma nem. ’

     - Hát ez remek. – motyogtam az orrom alá. – Nem elég, hogy elköltözünk, de még egyedül is hagy. Ennyi erővel otthon is maradhattam volna. – fortyogtam magamnak.

Még olvastam egy kicsit, viszont pechemre végigolvastam a könyvet és így a lehetőségeim száma csökkent nullára. Igazán pompás. Mivel tényleg nagyon unatkoztam, így kimentem sétálni. Felkaptam egy rövidnadrágot és egy köldök fölé érő, feszülős toppot. Felhúztam a Vans cipőmet és indultam is. Céltalanul bolyongtam a városban és próbáltam messzebb jutni mint tegnapelőtt. Szerettem volna felfedezni a lehető legtöbb környéket még suli kezdés előtt. Épp egy parkban voltam, mikor valaki felém kiáltott.

     - Vigyázz! – ordította, én pedig épp, hogy kikerültem a focilabdát. Szerencsém volt. – Jól vagy? – szaladt ide hozzám a fiú. Szőke haja és barna szeme volt. Mintha tegnapelőtt este láttam volna a gyorsétteremben.

     - Öhm. Igen, azt hiszem. – mosolyogtam biztatóan, mire végigsimított a karomon. Hát ez Liverpoolban nem volt megszokott. Furcsa érzés volt. Olyan.. közvetlen.

     - Akkor jó. Legközelebb jobban fogok vigyázni. Nem is tudom mi lett volna, ha egy ilyen szép lánynak sérülést okozok. – villantott egy csábos mosolyt. Ettől minden lány elájult volna, de nekem nem jött be igazán.
     - Mi lett volna? Semmi. – néztem furán. – Talán egy kis bűntudatod lenne, de semmi más, hisz nem is ismersz. – mondtam, mire kicsit lefagyott.

     - Ez nem igaz! – válaszolt elkeseredetten. – Csupán annyi igaz, hogy nem ismerlek, de ez változhat. Dylan Evans vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Bár ha jobban belegondolok nem olyan rég este láttalak a Sally’s-ben. – kicsit furán nézhettem, mire kisegített. – A gyorsétterem.

     - Jaj! Igen voltam ott. – mosolyogtam. – Alana Foster vagyok.

     - Na és Alana. Hány éves vagy?

     - Tizenöt. – mondtam egyszerűen.

     - És itt kezded a gimit? – nézett mélyen a szemeimbe, de korántsem volt rám olyan hatással, mint a sötét hajú, kék szemű srác.

     - Igen. – válaszoltam, mire csak sármosan felém villantott egy féloldalas mosolyt.

     - Akkor osztálytársak leszünk.

     - Remek!

     - Van most valami dolgod? – kérdezte.

     - Úgy nézek ki, mint akinek van? – vágtam vissza keserűen vigyorogva.

     - Honnan tudhatnám? Csak reménykedek, hogy velem töltöd a délutánt. – köhintett. – És a barátaimmal persze. – javított gyorsan.

     - Örömmel. – egyeztem bele, hisz jobb programom úgy sincs és ellenszenves sem szeretnék lenni.

     - Akkor gyere velem. Bemutatlak nekik! – ragadta meg a kezem én pedig óvatosan megpróbáltam kiszabadulni fogásából.

Bevallom egész kellemes délutánt/estét varázsoltak nekem. Megmutatták a város többi részét is és a helyeket ahová szerintük érdemes benézni esténként. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy ők az iskola menő fiúi, hisz ők a focisták. Biztosan minden lány odáig van értük és az összes arra vágyik, hogy a közelükbe férkőzhessen. Erre jövök én és két nap alatt megnyerem őket magamnak, úgy, hogy semmit sem teszek. Ez lehet, hogy problémát fog okozni nekem a lányok körében. Na nem baj. Legalább egy biztos baráti társaságom van. A nap végére telefonom memóriája bővült a telefonszámukkal és szereztem pár új Facebook ismerőst is.

     - A Sally’s pincérnője.. – kezdtem. – Ő velünk egy idős? – fordultam Dylanhez.

     - Ó, igen. Cora Johnson-nak hívják. Diákmunkán van a Sally’s-ben. – válaszolt mosolyogva.

     - Értem. Hát én megérkeztem. – álltam meg a házunk előtt.

     - Te itt laksz? Hű. Már régóta eladó volt ez a ház, de soha senki nem vette meg. Túl drágának tartották, pedig szerintem igazán megéri az árát.

     - Én szeretem. Olyan.. hogy is mondjam. Otthonos. – mosolyogtam. – Ideje mennem. Még találkozunk. Sziasztok! – köszöntem el.

     -  Szia! – mondták egyhangúan és mosolyogva.

     - Várj Ali! – szólt Dylan és beljebb húzott, hogy távolabb legyünk a többiektől.

     - Igen? – néztem fel rá, mivel jóval magasabb volt nálam.

     - Én.. nagyon örültem, hogy találkoztunk. – emelte fel fejem az államnál fogva és kisimított egy tincset az arcomból. Ez csak egy dolgot jelenthet. Meg akar csókolni. Tudtam, hogy ez lesz, viszont én nem akartam. Ez nem is kérdés. Egyre közelebb jött hozzám. – Egy csodálatos lányt ismerhettem meg benned a mai nap folyamán.. és.. igazán.. levettél a lábamról. – suttogta nekem és feje elindult az enyém felé. Tipikus smacizós szöveg?! Hagyjuk már. Én nem kisvárosi vagyok. Ha tudná hányszor hallottam ezt Liverpoolban. Elhajoltam közeledő arca elől és elindultam a ház felé.

     - Jó éjt Dylan! – mondtam.

     - Basszus Ali ne már! – szitkozódott.

     - Tudod, hogy én nem ilyen vagyok. Még gyakorolj más lányokon. – nevettem ki szánalomból és becsaptam az ajtót.

Kínosan felnevettem magamban, hisz ez kész vicc. Ettől azért jobban is próbálkozhatott volna. Tudhatná, hogy én átlátok az ilyenen, hisz egész délután az ilyen fiúkról meséltem nekik, akik a régi városomban bepróbálkoztak. Most vagy csak kipróbálta, vagy tényleg ilyen hülye, hogy nem fogta fel. Arcon csapott a felismerés, hogy Lauren még mindig sehol nem volt. Az óra este tízet mutatott így gyorsan lezuhanyoztam és egy tányér feldarabolt naranccsal bevackoltam magam a nappaliba. Tévézni kezdtem, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Hátranéztem mire megláttam nénikémet.

     - Szia. – mondtam neki.

     - Jaj Ali olyan jó, hogy ébren vagy! Annyi mesélnivalóm van, hogy az hihetetlen! – ugrándozott hatalmas mosollyal az arcán.

Itt kezdődött véget nem érő estém. Lauren percről percre tudatta velem, hogy mit csináltak, hol voltak, mikor csókolta meg a pali őt stb. Sajnos még arról is beszámolt, hogy George milyen az ágyban, amit szörnyülködő arccal hallgattam végig. Hajnali fél egykor lett vége történetének, én pedig kihasználva az alkalmat beosontam a szobámba. Felléptem Facebookra és bejelöltem Cora Johnson-t, hisz már napok óta szerettem volna megtudni a nevét. Ő tűnt a legnormálisabbnak az összes kamasz közül. Blake épp elérhető volt és mikor észrevett engem gyorsan rám írt. Elmeséltem neki mindent amit eddig kihagytunk és ő is így tett. Kiselőadást tartott nekem arról, hogy milyen füzeteket és iskolai holmikat vett ma és, hogy mennyi helyes új sráccal találkozott a bevásárlóközpontban. Élveztem hallgatni barátnőm áradozását. Így nekem is sikerült beleélnem magam a liverpooli helyzetbe. Hajnali kettőre mindketten kidőltünk az álmosságtól, így lefeküdtünk aludni. Fura álmom volt. Benne volt Cora és a kékszemű, na meg Dylan és a barátai. Épp a Sally’s-ben ettünk Coraval és a kékszeművel mikor berontottak Dylanék és tönkretettek mindent. Dylan felém tartott és készült megcsókolni, mire a kékszemű hősiesen megmentett és elráncigált onnan. Aztán mély beszélgetésbe kezdtünk egy sötét helyen és pont amikor mondani akart valamit, felébredtem. Kínkeservesen nyögtem fel, mivel kíváncsi voltam az álom többi részére is, de sajnos már soha nem fogom megtudni. Ülésbe tornáztam magam az ágyon és az órámra pillantottam. Délután három óra. Ez az Alana! Ez vall rád. Aprót nevettem, majd a konyha irányába tartottam. Út közben benéztem Lauren szobájába is aki még békésen szundikált ágyában. Gyorsan összeütöttem egy kis reggelit, hogy mire nénikém felébred legyen mit ennie. Épp a sütés közepén tartottam, mikor csengettek.

     - Ki lehet az ilyenkor? – tettem fel a kérdést. Mivel nem rég keltem az agyam reggeli órákra volt berogramozva, de hamar rájöttem, hogy délután fél négy van. Kínosan nevettem egyet ügyetlenségemen, majd a gázról levéve a tojást az ajtóhoz siettem. Ajtót nyitottam mire egy széles vállba ütköztem bele.

     - Szia Ali! – mondta Dylan elképedt arccal.

     - Öhm. Szia. Mit keresel itt?

     - Bejöhetek? Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért. – kért engedélyt félénken.

Nem volt szívem elutasítani, így jobban kitártam az ajtót pozitív válaszom jelzésére.

     - Köszönöm. – lépett beljebb. – Nézd. Nem szeretnék sokáig zavarni, de úgy érzem, hogy bocsánatkéréssel tartozom illetlen viselkedésem miatt. Ez.. ez nem én vagyok. – hajtotta le a fejét. Furcsa érzésem volt. Hinni szerettem volna neki, de valahogy nem ment.

     - Ennyi? – kérdeztem, bár kicsit bunkón. – Bocsi.. ez kicsit bunkó volt. – nevettem kínosan.

     - Ha arra érted, hogy ennyiért jöttem-e akkor igen. Kérlek ne haragudj rám! Nem így terveztem a bemutatkozásomat annak a lánynak aki tetszik… - lassított le a végére és a szemembe nézett, majd vissza a cipőjére.

     - Hú! Te aztán tudsz. – nyíltak óriásira szemeim. – Nem haragszom. – mosolyogtam rá biztatóan. – Ha már bejöttél.. nem vagy éhes? Épp reggelit készítek.

     - Reggelit? – nézett furán, mire önkéntelenül is felkacagtam.

     - Fél órája keltem fel. Lauren még alszik. Ő a nagynéném. – világosítottam fel.

     - Így már értem! – mosolygott. – Ami azt illeti, kicsit éhes vagyok szóval elfogadom az ajánlatod!      - Akkor kövess!

A konyhába vezettem Dylant és elé raktam egy kis tojást. Leültem vele szemben és beszélgetve elkezdtünk enni. Nem terveztem, hogy ilyen hamar megbocsájtok neki, de tudtam, hogy nem kezdhetem úgy az évemet, hogy máris magamra haragítom az iskola legnépszerűbb srácát. Pokollá tenné az életem. Fél óra múlva Lauren sétált be a nappaliba, már teljesen felöltözve és közölte, hogy most mennie kell. Természetesen az új kiszemeltjével randizott, ha ez randizásnak nevezhető. Kicsit rosszul érintett az, ahogy láttam, hogy Dylan mennyire megbámulja a nagynénémet.

     - Na mi az? Tetszik? – vetettem oda félvállról.

     - Tessék? Mi? – nevetett kínosan.

     - Hát Lauren. Úgy megbámultad, hogy aggódtam nehogy kiessenek a szemgolyóid.

     - Na mindegy. Elég volt a kaja? – tereltem a témát.

     - Igen köszönöm. – fogta meg a derekamat, mire én elugrottam mellőle.

     - Dylan! Azért vagy itt, mert tegnap bunkón viselkedtél. Szerintem ne kezd újra! – figyelmeztettem feszülten.

     - Ne haragudj. Azt hiszem, hogy ideje mennem. Még találkozunk cica! – kacsintott és elment. Fuj. Ez undorító volt.

A nap hátralévő részében nem csináltam semmi érdekfeszítőt, ahogy sulikezdésig sem. Szeptember elsején reggel hétkor jelzett az ébresztőórám, hisz ideje volt felkelni. Fél óra alatt elkészültem és a konyha felé vettem az irányt. Lauren természetesen még nem volt ébren, így csak elmajszoltam egy almát és elindultam. Tíz percet sétáltam, mire a gimnáziumhoz értem. Hatalmas tégla épület, rengeteg gyerek. Bevallom, hogy rettenetesen izgultam. Csak az osztálytársaimra tudtam gondolni, hogy nem fognak kedvelni és az egész évem rettenetes lesz. Gyorsan elhessegettem a rossz gondolatokat a fejemből és beléptem az iskolába.


Sziasztok! Elnézést az irtó sok szerkesztési hibáért, de sikerült kiküszöbölni! Először is köszönöm, hogy máris ennyien írtatok nekem privátban, hogy tetszik a blog! Sokat jelentett! Azért van máris ilyen hamar rész, hogy hamarabb fel tudjam hozni a fő szálat, szóval remélem tetszett ez a fejezet is! Iratkozzatok fel és kommenteljetek kérlek! <3 -H